Best Chillout

Ja igen, és ha kíváncsiak vagytok a biológiai életkorotokra, itt egy másik érdekes teszt, bloggertől lestem le a linket. Én meg vagy elkúrtam valamit, vagy tényleg 17,7 éves vagyok. :-D Nem rossz, nem rossz.

Miután agyonkapargattam idegességemben a homlokom és az arcom más területeit anyuval való telefonbeszélgetések után, kezdtem beleélni magam, hogy feljön hétvégére és segít nekem pakolni-takarítani, végül lemondta. És utálom beismerni, de tartok egy napnyi egyedülléttől is. Barátok-lakótársak hazamennek, pasi hazamegy, Cakimnak is vannak más elfoglaltságai, nemcsak én egyedül (a kis ganyééé :-D). Néha még irigykedni is tudok rá, be kell vallani, mert bármi is történjen, neki mindig ott a biztos támasz és háttér a szülők személyében. De legalábbis vele egy városban. Meg kell szokni, mert lesz még olyan, hogy lesz ez még így se. Edzem magam, és gyűjtök energiát. Abból mostanság nincs sok, de elhatároztam hogy ha kell fél litya kávéval, vidámító zenékkel alapozva megállás nélkül fogom tenni a dolgom vigyorgós magányomban. Ammen.

Kórisme

Biztos lehetsz benne, hogy utolért a felnőttség nyavalyája, ha:

- számlákat fizetsz

- túl sokat gondolkodsz, és még többet aggódsz

- a ridikülödbe kénytelen vagy rendszeresíteni fejfájáscsillapítót

- reggel és este is összemaszatolod az orcádat hidratáló meg ávitaminos kencékkel

- kezded sejteni, mit jelentenek a mimikai ráncok, a gondráncok a homlokon például

- tudatosan figyelsz a derekad és nyakad takarására az ötvenedik felfázás után

- politikai témájú cikkeket is végigolvasol, sőt saját véleményed is kezd körvonalazódni

- felmerül benned a kérdés: ha véletlenül bekapnád a legyet majd egyszer (valamikor a nagyon távoli jövőben), szülés után visszavennének munkahelyen?

- sóvárogva figyeled a nyeglén és mutálva röhögő kamaszokat, még ha tudod is, hogy zsebpénzből és engedéllyel kell buliba menniük

- olyan szavakat és kifejezéseket használsz aktív szókincsedben, mint: valóban, tulajdonképpen, foganatosítani, érvényben lévő, igényt tart érdeklődésére stb.

- minden új információt rögvest és azonnal szép színes cetlikre feljegyzel, jónéhány kínos tapasztalatból tanulva

A nyavalya kezelésére gyógymódok: gyakori szünetek beiktatása, mosoly, nevetés, barátok, szex, de elsősorban: meghatározott időközönként fej homokba dugása, esetleg pappappappappa hangeffektus kíséretében fülek ritmusos paskolása a sárgabankos reklám mintájára.

Diliháááz

Nem tudom hová kapjak - munkahegyek irodában, két szerződés és nyolcvan kivétjegy közé beiktatva egy-egy magántelefon lakásügyben, szülinapi ajándék pasimnak, olasz csoporttal pizzázás, zárcsere, átnecsesszenek, ki ne rabolják máris a lakásomat, szabit kérjek, karácsonyi ajándékok, szilveszteri kavarás, baráti sörözés holnap, óraállások és számlák, és közben egy-egy röpke pillanatra megpróbálok örülni is, hogy most már tényleg saját fészkemet rakhatom. Enyémenyéééém!!

Kiegészítés az előző bejegyzéshez: sületlenség, közönséges meg minden, de sikerült nagyon keményen lehúznia, kvázi szuicid hajlamokat hozott ki belőlem a könyv. Az a fajta életstílus, amit leír, az pontosan az, amiről sosem akartam elhinni, hogy létezik, vagy ha létezik is, nem akartam tudni róla.

Lehet, hogy még mindig nem értem a művészet lényegét, de nekem a Havas-könyv elolvasása után is csak egy kurva marad az Annácska. Depressziós, magányos, sajnálnivaló, de akkor is csak egy butuska kurva, aki nem csak mondja, tényleg magasról szarik mindenre, legyen az egy autó, egy másik érző lény. Ja nem, hazudtam. Az ölebével valóban foglalkozik, segít neki maszturbálni példának okádék.

Beszélőkéje az van, a kokó még egy nagy lapáttal rásegít, de akkor is mind-mind sületlenség közönségesség hátán.

Hetesbuszon nagydumás suhanc tessékel beljebb, hogy le tudjon ülni mellém. Megjegyzi, hogy a harisnyám ki van szakadva. Érzem, hogy ezzel még nem úsztam meg, de egy néni megszakít minket, ahogy felmászik a velünk szemben lévő ülésre, fogódzónak használva alkalmi ülőpartnerem karját. - 90 éves vagyok, jó hogy csak így tudok már mászni! - mondja nevető szemekkel. - De legalább vagány! - mondja a szemtelen ficsúr mellettem. És tényleg: életvidám, széparcú néni takaros kalapban és kabátban, csupa mosoly. Ilyen akarok lenni öregen. Nem tolakodóan, de mesélget egy kicsit. Az ő titka a mozgás, a sport, és hogy sosem szabad "zabálni". Meg talán a gének, nyugtázom magamban, mikor apukájáról mesél, aki 98 évesen átúszta még a Dunát. Elbeszélgetünk hármasban míg a Móriczig érünk. Elköszönünk, a ficsúrfi foghegyről: - Szia mama, vigyázni ám magadra! Aztán felém fordul: - Egy üdítő? Én tágranyílt szemekkel: - Hááány éves vagy? Még egy húszéves, istenkém... Aztán már csak nevetek, mikor leszállva a buszról megjegyzi, jeeeizus milyen coli vagyok. Ja és egyébként külföldön él a csaja... Vigyorogva vonom kérdőre, hogy miért kezd ki akkor idegen colikkal... Magától értetődő, nem? Úgysem futhatnak össze az utcán...

Party high and low

Ismerkedés témában, Besenyő Cs. István, aki vagyok - avagy Besenyő Csalódott István, el kell mondjam, megfigyelőként is elkeserítő ami itt megy. A szombati WB buli után tisztult ki, hogy miért is van az egész kifacsarva és eltorzítva, miért nem olyan semmi, mint régen. Azért, mert egyre gyorsabbak a folyamatok, egyre sürgősebben, de leginkább most és azonnal kell minden. Míg egyedül voltam, nem is tűnt fel ilyen élesen a kontraszt, sokszor én is benne voltam. Egy kis simulós-táncolós, aztán egy kis nyalifali. Persze mindez azelőtt, hogy egyáltalán bemutatkoztunk volna.

Aztán most meg elmegyek a kedves nélkül táncolni, elengedem magam, felszabadult vagyok. Az újonnan megismert ifjonc az egyik haver társaságából bumeráng módjára folyton visszasündörög, elkap egy forgásra, füligérve vigyorog, lehel az orcámba, nem győzöm elforgatni a fejem, hogy ne mászhasson bele a szájüregembe. Namármost. Ha úgy mennének a dolgok mint régen, mint amikor még megvolt mindennek a sorrendje, akkor békésen elbeszélgettünk volna, újra bemutatkoztunk volna (mert persze a buli elején mikor Bé bemutatott neki és még 5 társának, azonnal kirepült másik fülön a neve), és kedvesen elejtettem volna, hogy kapcsolatban élek. És képzeld, ez nálam azt jelenti, hogy más nem fog lesmacizni, és nem fog letapizni. Annyival igazibb lenne! Mármint nemcsak az én esetemben, hanem egyáltalán a bulis ismerkedés. Miért sietünk? Miért nem akarunk beszélgetni? Talán hamarabb derülne ki, hogy kapanyél áll ki a szájatokból. Vagy épp az, hogy hűde nagyon jól megértjük egymást, és ezt talán nem is kéne elrontani egy ágybasietéssel.

Kis reménysugár is felragyogott azért szombat éjjel. Jóideje táncolgattunk fent a VIP szektorban, és pofátlan természetességgel iddogáltuk meg az asztalon talált megkezdetlen mézes pálinka stampókat (valakinek szülinapja lehetett, mert torta is volt). Szóval hajnali kettő felé ért a meglepetés, egy délceg úriember termett oda elém, akiről fogalmam sem volt kicsoda és honnan ugrott elő. Még tőlem is jóval magasabb volt, és többször nyomatékosítva elmondta, hogy nézzem keressek rá xy-ra a youtube-on. És mellesleg iwiw-en nézzem meg Kisportolt Adonisz profilját. Bután vigyorogtam, mondtam természetesen megnézem. És még hajnalban meglestem a profilt, a képeken még délcegebb volt mint a WB-ban, és elsőosztályú sportoló, meg jóképű. Meg húsz éves... :-S Azért átmelengette a szívem, hogy létezik még ilyen, a fiatalabb nemzedék soraiban is. Hogy bár nem is vettem észre, lévén hogy csak a saját széles jókedvemmel voltam elfoglalva, ő valahonnan felfigyelt rám, és mindenféle tőlem jövő nonverbális jelzés nélkül volt annyi mersz benne, hogy odajöjjön, és tapintatosan meghagyja nekem a lehetőséget, hogy üzenetet hagyjak neki, ha úgy tartja kedvem.

Unit magazin cikkében találtam egy nem kicsit visszataszító linket. Egy bekamerázott koporsó, értitek? Hulla van benne, meg minden. 10mp-enként frissül a kép, de eddig sok változást nem tapasztaltam (ha-ha). Ma reggeli slusszpoén, hogy mikor megint megnéztem, újult döbbenettel figyeltem fel a linkcímre: seemerot.com Eddig naivan azt gondoltam, Merot-nak nevezték el a kirakathullájukat. Nem. See Me Rot!! Figyeld, ahogy rohadok. Édes.

Egy barátság hosszú története

Tehát van ez az exbarátnőm (legyen mondjuk Zsani). Érdekes, hogy a lányoknál ilyen is van, nem ritkán. Kerestem már az okokat, miért vannak a fiúknak tartósabb barátai, és lezártam magamban azzal, hogy azok a "barátok" nemritkán inkább jó haverok. Nem nyílnak ki egymásnak úgy, mint mi. A barátnők, az igaziak, hosszan elemezgetik saját lelkivilágukat, jól meghallgatják a másik sirámait, tanácskoznak, legapróbb részletekig tárgyalják ki ha kell (és persze hogy kell) az ágykérdéseket is. Egyetlen rizikófaktor létezik, ami azonban kifejezetten nőspecifikus. Irigység. Mentségemre szóljon, én igyekszem csírájában elfojtani az ilyesmit, és azt hiszem ki is jelenthetem, hogy nem tettem soha olyat, aminek a sárga monster volt a mozgatórugója.
De szóval ez az exbarátnőm. A második általános iskolámban kerültünk egy osztályba. Abban a nagyon bizarr osztályban, amihez szinte csak rossz emlékek fűznek.
Viszonylag hamar egymásra találtunk, jókat tudtunk beszélgetni, együtt jártunk könyvtárba, hazavitt magukhoz, és mindkettőnknek fontos volt a jó eredmény a suliban. Zsani érettebbnek tűnt a többieknél, sokmindenről már kialakult véleménye volt 12 évesen. Valahol azt hiszem fel is néztem rá emiatt, meg amiért már akkor fiúzott, meg hogy ő már menstruált :-). Hangsúlyozom, felnéztem rá, és nem irigy voltam, mohón hallgattam a fiúzós történeteit. Furcsa volt és bántott viszont, hogy az osztálykiránduláson, bár mellém ült le először, egész úton másokkal diskurált engem magamra hagyva, és a kirándulás alatt is egy másik lánnyal sétálgatott, én pedig tanácstalanul ténferegtem, másokhoz csapódva. De azért a suliban a szünetek az enyéim voltak, és örültem neki.
Aztán egyszer beütött a krach. Irodalomórán kiselőadás-témákat kellett választani, Zsani épp hiányzott. Szerettem Mikszáthot. Igen, tudtam, hogy ő is, és azt is hogy ő szeretné csinálni. De nem éreztem igazságosnak, hogy lestoppolhatja előlem. Jelentkeztem, megkaptam a feladatot. Aztán mikor elmentem meglátogatni és leadni neki a házikat, elmondtam. Azt mondta, dögöljek meg. Szó szerint. És hihetetlen bűntudatom volt. De megbocsátott, és én hálás voltam érte.
Aztán mégegyszer hibáztam. Az egyik fiú-ügyét elkottyantottam egy másik barátnőnknek az osztályban. Visszajutott hozzá, persze. Azt mondta, soha többé nem tud megbízni bennem. Még aznap egyik szünetben bevallotta, nem is ez a fő ok. Kijelentette, mi soha nem lehetünk igazi barátnők, mert ő mindig irigy lesz, amiért nekem jobbak az eredményeim. Megdöbbentem, de beláttam, hogy így tényleg lehetetlen.
És a következő csavar (visszagondolva gusztustalan és szégyenletes, de ott és akkor abban a groteszk osztályban természetesnek tűnt) : a következő szünetben szabályosan lepaktáltunk, négy ember sorsa fölött döntöttünk. Hogytudniillik: ha már köztünk ez nem működik, gondoskodnunk kell más barátnőről. Nézzük például a Lenkét meg a Marcsit. Látszólag tökjól megvannak, jóbarátnők meg minden. Már tudtam mi következik. Nekem szegezte a kérdést, nagyvonalúan felajánlva a választás lehetőségét: Lenkét vagy Marcsit választod? ...
Lenkét választottam, mert tudtam, hogy ő magának Marcsit szeretné. Ezután szépen összehangoltan véghezvittük a barátnőcserét. A következő szünetben kicsaltam magammal Lenkét az udvarra, és utána ezt tettem minden szünetben, az én exbarátnőm is tette a dolgát Marcsival. Egyszercsak Lenke már az én barátnőm volt és nem a Marcsié.
Zsanival egy normális, de hűvösebb viszony maradt köztünk, én a nyolcadikos ballagásig is a csendes, szerény és őszinte Lenkével barátkoztam, most is jó szívvel gondolok rá vissza.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy ugyanabba a középiskolába vettek fel minket Zsanival, szerencsére más osztályba. Nagyon ritkán beszéltünk, inkább csak köszöntünk egymásnak a folyosón ha úgy hozta...
Majd másodikban egy szépemlékű iskolai bulin csókolóztam először. Véletlenül épp egy volt osztálytársammal, aki anno Zsaninak és nekem is tetszett (frászt, bele voltam zúgva évekig), mert helyes volt, koraérett módon intelligens és szerény. A buliban Zsani is ott volt. Látott minket kézenfogva távozni. Utána már a folyosón sem köszönt.
Amikor egyetemre is ugyanoda kerültünk, ráadásul ugyanarra a karra, majdnem ugyanolyan szakpárra, már kezdtem sorsszerűségre gyanakodni. Továbbra sem ismertük meg egymást, az öt év alatt egyszer sem beszéltünk. Nem éreztem én sem hajlandóságot a viszony normalizálására.
A mai napig ő azon két embernek egyike, akivel csúnyán megromlott a viszonyom (annyira, hogy még az ismerősös szájton sem ismerjük egymást). A másikról majd egy következő sztoriban.
És végül, hogy miért is állítottam pont ma emléket ennek a régenvolt "barátságnak"... Ancsim épp ma navigált el engem Zsani profiljára azon a bizonyos ismerősös honlapon. Találjátok ki, mit tartott magáról a legfontosabbnak közölni. Segítek. Egy nagyon pozitív személyiségnek vallja magát, aki mindig az élet napos oldalát nézi (mindez angolul persze). Nos? Sors vagy nem sors?

mai sziporkák

anyu szürreális képe: "... röhög a markában"
dalszövegfordítás tükrösen: "élet, ó élet, ó ééééélet"; "hátsóutcaiak visszajöttek - RENDBEN!! (...) egyetlen vagyok? eredeti vagyok? szexuális vagyok? "

A terézanya-tünetek egyre súlyosabbak. Állítsátok meg... Kórosan önveszélyes vagyok, a saját ügyeimet sem tudom önző módon kezelni. Mondhatjuk asszem, hogy nem én vagyok a jövő üzletasszonya.

Diagramnyelven

Kösz mindenkinek, aki visszajelzett a teszteredményéről. Az enyémet meg idekopizom. A plusmark nem más, mint egy extrovertált szangvinika. Surprise-surprise :-))

Kivel is beszélgettünk egyszer arról, hogy bár sosem tapasztaltam saját bőrömön poltergeistet vagy kísértetjárást és társait(lekopogva), mégis vakon hiszek az összemontázsolt szellemfotóknak meg a túlszínezett szellemsztoriknak? És még arról is, hogy az ilyen nyúlbéla miért is kárhoztatja magát rendszeresen ilyen témájú horrorfilmek megtekintésére (mikor empirikusan tudvalevő, hogy utána álmatlan éjszakák következnek)? Áhááá, te voltál az, ancsibébi, nyilvánvaló. Ezúton megosztanám veled, hogy a hosszú évek tapasztalatát az 1408-cal sem sikerült megtörnöm. Mentségemre annyit tudok felhozni, hogy pasim meglepetése volt, mert tudta hogy érdekel a téma (és persze előbb-utóbb úgyis meg akartam volna nézni :). A film felét a résnyire szétnyitott ujjaim közül lestem, erős férfivállba fúrva a fejem. Mert úgy majd biztosan jól fogok aludni... A filmről... olvastam kritikákat a mozi után, nem átallják azt írni, hogy nem igazán félelmetes, meg nem igazán eredeti (ezt talán aláírhatom, találkoztunk már máshol is kísérteties hotelszobával, vérző falakkal, visszatérő halott lánnyal, áramtalanítva is működő elektromos rádióval), de a John Cusack (különben is, hogy kell ezt kiejteni??) színészi játéka az zsír. Ezzel is egyetértünk, szeretem a filmjeit, szeretem ahogy játszik. De a film emellett igenis félelmetes és fordulatos volt, és különben akinek ez nem félelmetes, akkor mi az? A vérfürdős-ijesztgetősök? Vagy a mutánsos-szörnyetegesek?? Pszichoterror rules, én mondom.

Vasárnap délután, kettecskén

- Naaa mi volt ez a sóhaj?
- Hát, elnézegettem a pólóban a cicim, és már majdnem büszke voltam, hogy egész kis helyes méretük van, mikor rádöbbentem, hogy van rajtam melltartó... (szivacsos, hogyne)
- (megértő röpkacaj pasimtól) Neked is jobban tetszene, ha az lenne a valóság, igaz?
- MIÉRT, MÉG KINEK?!!!!!!!!
Well-well, ebből sehogyse tudott kimászni :-D

Elmentünk végre edzeni csajszikámmal, belementem abba is, hogy újra társasfoglalkozásban vegyünk részt - amivel csak az az egy bajom van, hogy tíz másik leányzóval egy ütemre kell a hájacskáknak és a ciciknek rezegni és lötyögni. Don't get me wrong, nem velük van problémám, hanem azzal, hogy egyszerre. Bosszantó mód a fitnesszterem levegőjében képtelen vagyok összehangolni a lépegetést a karkörzéssel meg még a zenével is. Nembaj, anyuka szerint belejövök, ha nem, akkor még mindig ott van a százmillió kínpad, ahol legalább koedukált környezetben és magamdiktálta tempóban erőlködhetek, meg gyönyörködhetek nedvesen fénylő barna félisten-izmokban.
De ma még csak a fájdalom van, az viszont pont ott, ahol a legnagyobb szükségem van rá - ja és a fülem mögött is, anélkül egész jól megvoltam :-)

Azért kellett lefotóznom, mert olyan mintha egy sírkőre került volna Rezevics Paula (későbbi Mézga Gézáné) és Hufnáger Pisti. Csak most az én nagyanyám és az ő hufnágerpistije. Szegény mélydepressziós nagyapámat boldogítja mindig az ő régi nagy szerelmének édes emlékével. Tudniillik négy évig udvarolt neki a márföldibandi, aki még a katonai szolgálat alatt is fáradhatatlanul írta a rajongó leveleket a Juliskájának. Akit közben a szülői szigor maga alá gyűrt, és egyszercsak már nem is válaszolhatott, és kurtánfurcsán, ámde nem túl tisztességesen vetett véget a románcnak.

De azóta is kísért minket a szerelem emléke a toronymagas piedesztálról, hisz mama hűen ápolja, nem félreérthető célzásként sűrűn emlegeti-nótázza, hogy az első szerelem "nem több, mint egy kézfogáááás" - ezzel pedig engem és húgocskámat boldogítva, minthogy erősen megalapozott gyanúja szerint esetünkben nem csak kézfogásra került sor annál a bizonyos elsőnél... Azért legalább a temetőben ott a groteszk fintor - vagy elégtétel? - a sorstól. Szomorú, hogy az én történetem szereplői közül egyiknek már a második évszám is teljesegész, csak egy másik sírkövön...

Kozmikus kérdés

Ó, hol fogok szilveszterezni,
-ha nem lesz egyetlen önkéntes sem, aki megragadja a grabancánál az ügyet, és prímán lefoglaljon egy házikót a havas hegycsúcsok között,
- ha a külföldi lelkes barátaim KÜLFÖLDÖN vannak,
- ha a belföldi barátaim lelkesedése egészen addig terjed, hogy szívesen eljönnek, ha én vagy a szépszakállas megszervezzük,
- ha sem én, sem a szépszakállas most az egyszer nem tud szervezkedni??

Halloweent úgy ünnepeltük, hogy egyik csatornán kísértetekről szóló műsorokat faltam a szememmel, aggódva figyelve magamban a gyülemlő rettegést, a szünetekben pedig átkapcsoltunk a Madarakra. A másik mumusom. Élőben azért sokkal félelmetesebbek a bloody galambok, tudjátok. Mert nem csak odavetítik őket, hanem tényleg ott vannak mindenhol, képtelenség végigmenni az utcán (értsd: nekem) anélkül, hogy ne kelljen kikerülnöm néhányat, vagy megtorpannom, és védekezőállásba lendíteni a kezeimet: karokat a szemek, illetve már nyakam elé is, mióta vicceskedvű barátnőm felvilágosított, hogy ezek torokra vannak csibészeltetve :-)). Tehát Amityville, a világ kísértetjárta szállói, szellemfotók, szemet kivájó vijjogó madarak - csak pislogtam a fejemre húzott takaró alól, mikor kiengedtem pár percre a kedvest nonstopba egy kis nasiért, hogy ne a körmömet rágjam le tövig, hanem a pilótakekszet.

Mosolyognivaló, hogy az erősebbik nem a legtehetségesebb az elanyátlanodásban. Kötelező villámlátogatást tettem édesapukámnál, aki épp a kötelező haragszomrádot játssza élettársával, most éppen megint szétköltöztek édesmostohám kislánya miatt. Apucin már éreztem a fincsi sárgadinnyés vodkát mikor megérkeztem, ebédhez is megittuk az áldomást, aztán még néhány sör következett (mármint neki, köztudomásúlag nem bírom a szagát se), mindeközben végeláthatatlan panaszáradat az istenbarma-kényeszkedő-világlustája mostohahúgom miatt (akit hálistennek majd egy éve nem láttam), aki vérszíváson kívül nem sok mindenhez ért. Délben kászálódik ki az ágyból, anyját szobalánynak használja, apámat pénzeszsáknak, közben csak billegeti magát hófehér-szőkére festett hajával és óriási egójával. Úgyhogy hallgattam, bólogattam, a szokásosnál tovább maradtam, mert nonverbális jelekből vettem, nem akar az öreg egyedül maradni a nagy bánatával, hogy mindezek ellenére párocskája mégiscsak a kislányát választja, ha arra kerül sor... Anyukám viszont sosem fogja megérteni, hogy az én galád éccsapámhoz mért ragaszkodom ennyire, mikor nyilvánvaló, csak ilyenkor van rám szüksége. Asszem én sem értem, de kell ezt? Megesik rajta a szívem, annyira szeretnivaló, és mégiscsak hol is lennék az ő kis ebihalacskája nélkül :-))

Intersziti, halottak napja, délelőtt. Nyeszlett kis kalauzlány csekkolja a jegyeket, a tőlem fél méterre ülő párocskánál leragad:
- Nem tudom elfogadni, nem mára szól a helyjegy. Pár arcán zavart megrökönyödés, értetlenség: - Dehát most vettük, 10 perccel vonatindulás előtt, mára kértük, nézze a menetjegy is mára szól. - ... igen, de a helyjegy nem jó, sajnálom. Szó szót követ, a kalauz sóhajt egyet, hosszan bűvöli a helyjegyeket, majd szól: - Na jó, megmondom mért fogadom el. A helyjegyen szerepel a menetjegy száma, egyértelműen pénztároshiba. (fellélegzünk) Hmmm... na jó, most el kell mennem, még gondolkodom rajta. Néhány perc múltán visszatér a hetyke kis kalauzunk, mondván:
- Gondolkodtam, úgy döntöttem nem fogadom el. Itt a helyszínen fizetniük kell x ezer Ft büntetést, a végállomáson esetleg panaszt tehetnek. (Miiii??)
- Tessék? Ne vicceljen már, az előbb mondta, a MÁV hibája, és én fizessek??
- Nézze, ha jön egy ellenőr, mit mondjak neki? Sajnálom, de nem érvényes, akárhogy nézem, ez nem mára szól. Kérnék szépen egy személyi igazolványt.
Görcsöltem, nehogy beadják a derekukat, és szerencsére nem egy elveszett nyámnyila volt a fickó, nem engedett egy fikarcnyit sem, amellett hogy civilizált maradt, észérvekkel ütköztette a buta ámde öszvérmakacs hősnőnket, próbált hatni európai öntudatára (haha!!), jóindulatára (még egy haha). Volt szó pereskedésről is, kalauzhölgy mondta, csak nyugodtan, de ott sem fognak semmit elérni. Személyit nem kapott, így hát közölte a párral, Szolnokon le kell szállniuk.
- Dehogyis szállunk, hölgyem, Debrecenig szól a jegy.
- Rendben, hát akkor nem fogok tudni mit csinálni, végső esetben rendőrt hívok, nem tudom miért kell ekkora ügyet csinálni ebből...
Végül nem szálltak le, büntetés sem lett, rendőr sem került elő a következő bokorból. Mindez csak azért, hogy kedves utasaink emlékezetes útiélményekkel érkezzenek a cívisvárosba.