Van az az embertípus, akitől feláll a szőr hátamon. Magamat is meglepem az idegbeteg (belső) reakcióimmal.
Szerencsére van egy ilyen mintapéldány az irodában. Nyegle kamasz szintjén maradt szegénykém, csukladozós goofy-röhögéssel kíséri minden megnyilvánulását.
Nem térhet be az irodába úgy, hogy ne legyen egy öblös mizu-ja, vagy valami "vicces" megjegyzése, amelyen fagyott vicsorral derülök. Tökélyre fejlesztettem a minden-erőmmel-a-monitorra-koncentrálok-mert-nagyon-fontoséssürgős-munkám-van arckifejezést, de minden igyekezet ellenére hallgatnom kell az üres fecsegését, blődségeit, közhelyeit, "játékos évődését", vagy épp sztorijait.
A legszebb az, amikor véletlenül munkaügyben keveredik az asztalomhoz, és a szájamba hajolva vitatja meg velem a problémát, három milliméterre az arcomtól nézi velem a képernyőt, én pedig egyre kevésbé tudom feltűnésmentesen elrántani tőle a fejemet az összes megerőszakolt intimszférámmal együtt. Ingerültté tesz, mindegyik bicska kinyílik a zsebemben, és émelygéshatáron vagyok.
Hogy még tovább domborítsam a személyiségrajzot, sokatmondó lehet, hogy ő az a próbaidős munkaerő, aki a karácsonyi bulin, vérszemet kapva a soksok ingyenpiától összeokádja az irodát, aki az ingyenkávén felbuzdulva napi 7-8szor feji meg az automatát (koffein-túladagolás veszély! - ezt már tudatosan figyeljük kolleginával), aki még mindig próbaidősként fél 9-re jár be 8 helyett. És aki az állásinterjún rendmániás, precíz személynek vallotta magát, és szegény gyanútlan főnököm elhitte - és a gond az, hogy ő nem lát rá úgy, mint mi. Így hát megbirkózhatok a következő istencsapással, minthogy mostanában az én környékemre költözik új kollega, és immár együtt járhatunk munkába nap mint nap...

Péntek esti felpezsdülésként alakformálunk. Új fitnessterem, új arcok, új edzők. Az öltözőben nem tudom nem észrevenni a nagyhangú csajt, aki egyszál testhezálló fülbevalóban mos kezet, diskurál más lányokkal, és mindezt a legnagyobb természetességgel.
Bele is telik pár percbe, míg felismerem falatnyi biciklisgatyóban és sportmelltartóban immár az aerobic-teremben. Ó, szóval ő az edzőnéni.
Kezdjük is, belégzés-kilégzés, terpesz, össze, hajol, fel, kinyújt, oldalra, vissza, le, keresztbe, le, oldalra, hajol, ugrik, sarok-sarok, kirúg, lép, térd-térd, kinyújt, hajol, ennyi. Ez volt a bemelegítés, érzitek. Uszkve három-négy perc, követhetetlen csapongás.
Nade aztán. Sosemlátott pózokat veszünk fel, egyszerre kapkodom mindkét lábam féligülő helyzetben, közben súlyzót ütemre emelgetünk, új kislányok kitüntetett figyelmet kapnak. Ha nem bírják, rájuk van üvöltve, ha rosszul csinálják, megkapják a segítséget, és az egész terem figyelmét percekig. A neurotikus edzőnéni úgy tekergetteti meg a testünket, hogy eltörik a
derekam, és a szó szoros értelmében szenvedek az alakformálás egész időtartama alatt, míg végül a nyújtás is két perces gyorstalpalóban van lezavarva, én pedig nem kellemes fáradtsággal és fájó tagokkal távozom, és az erős gyanúval, hogy ezt az áááálatot nem szabadna beengedni fitnessterembe, képtelenség hogy ezt így tanították neki az aerobictudományi-egyetemen! Soha de soha többet.

Az a mákvirág leányzó, akit életük első randiján Tescos bevásárlásra visz a netes társkeresőn megismert férfi, és mindezt virágzó kezdésként éli meg, az pontosan ezt a férfit érdemli meg, gratulálunk nekik ezúton is :-)))

Mai kívánság: azon gazdik, akik a kutyusokat az utcákon kakiltatják, majd szemrebbentés nélkül tovasétálnak, hazaérve a konyhapadló (esetleg padlószőnyeg) kellős közepén lássák viszont a frissen gőzölgő szarkupacot.

Ajukaaaaaa!
Ezt neked hallottam:
"Attól hogy homokba dugod a fejed, attól még az élet seggbe b@sz!"
Csak, hogy tudd!

kösz ajuka, de azé tartalak téged, hogy ne engedd. csak hogy tudd. :))

Hubbell

A nap felismerése a Hubbell*-szindróma (én ma szereztem tudomást erről, egy kihagyhatatlan filmből való jelenet, amit kihagytam eddig, Ilyenek voltunk Barbra Streisanddal és R. Redforddal), Ribb és én is egyetértünk, nem könnyű velünk lépést tartani. 25 évesen megvannak a határozott elképzelések, nem vagyunk egyszerűek. Hervasztó látni, hogy megijednek a vicces energiabombáimtól a pasik. Akkor is azt szeretném, ha pont ez fogna meg valakit, mert ez vagyok, kezdek megint ez lenni legalábbis, és személy szerint örülök neki.

*utólagos javítása a nagyon helytelenül leírt első változatnak

Elkapott a poézis

Hogyha énnekem nyitott gyomorszájam lenne
Csukott szájammal beszélnék lenne
Fokhagymával tömném büdös kis pofám
Asziggye mindenki attól bűzölög a szám

Ez persze részben igaz is lenne
Én titkom maradna nyílt gyomrom bűznedve
Kis feleségem mélyen hallgatna róla,
hogy pokoli a reggel ha nincs itthon fokhagyma.

Most már egyre több bizonyítást nyer az összeesküvés-elméletem. Egyik kollegám Al Gore globális felmelegedéséről szóló előadásával lepett meg DVD-n, ami mély letargiába taszított, merthogy minden szavát elhiszem, természetesen. Nincs hó a Kilimandzsárón, ha ezt a jóöreg Ernest megélte volna... Jegesmacik, túl sok CO2, túl magas hőmérséklet, egyre több hurrikán, hőhullámok, hogy szüljek gyereket egy tűzgolyóra!
Mindezek tetejébe ma egy másik jószándékú kollega Hans-Ulrich Grimm A leves hazudik című könyvét tuszkolta a kezembe, kötelező olvasmány felkiáltással. Meg fogom tudni belőle, hogy a kaják, amiket magamba diktálok, ipari hulladékot, rohadt patkánymájat, ebolavírust és galambürüléket tartalmaznak. Az első fejezet asszem elég is lesz a harakirihez.

Én is észrevettem, hogy kezdi hitelét veszteni a nagyvilágba hirdetett pozitív-optimista-+jel, meg on the bright side humbug. De hogyan lehetek a régi önmagam a mai napon például, amikor másnapos vagyok, szexésnyújorkon bőgicsélek egyedül az ágyban, és mindeközben az északi sarkon több vízbefúlt jegesmedvét is találtak már, akik száz mérföldeket úszva sem találtak megpihenést jelentő jégtáblát???

A szingliség az olyan, hogy nem nekem találták ki. Van olyan, akinek de. Van olyan, aki még ha meg is tűr egy férfit néhanapján, kell neki a függetlensége, mégpedig nagy adagban. Konkrét példám K. barátnőm, imád egyedül lenni, és a bánatot is magányosan szereti feldolgozni, nem ám tudatosan kapaszkodókat keres a drága barátokban. Irigylem az erejét.
Közben olvasok más nőkről is, akik a karriert, barátokat, családot teszik első helyre, és egyáltalán nem játszik a párkapcsolat központi szerepet náluk. Nem kellett sokat gondolkozni, hogy rájöjjek, szinte biztos, hogy ők azok, akik nem élték meg a harmonikus párkapcsolatot, amikor feltétel nélkül imádja egymást férfi és nő, minden magától értetődik, és mindent jó együtt csinálni. Ellenben én. Hogy a bánatba ne keresném azt, amit már tapasztaltam, és tudom hogy a legjobb dolog a világon...

Tanulságok

Valójában mérhetetlen sokat köszönhetek az édesanyámnak. De mostanság elsősorban azt, hogy mit nem szabad sohasem majd saját kislányommal:


- összetört szívű, frissiben szakított lányomat nem ilyesmikkel próbálom vigasztalni: - El kéne döntened, hogy kik a fontosabbak, a barátok vagy a pasid, mert így aztán soha az életben nem lesz belőled családanya. Vagy: - Tényleg minden egyes barátnődnek el kell mondani a bánatodat? Mért nem írod ki fényújsággal a homlokodra, hogy neked most rossz? Itt vagyok én, csak nekem mondd el... (anya, és mit csináljak a hónap többi 28 napján, amikor nem vagy ott, csak Ők vannak nekem, és ők valóban átérzik a bajom, mindig megértenek)


Ha bánata van, tudni fogom, hogy nyugalomra és nagy családi békére van szüksége - hiszen ezért szaladt anyucihoz.


- ha megfázott, köhög, tüsszent a gyermek, nem üvöltözöm vele, amiért képes volt orvul megbetegedni, amiért nem vesz fel otthonra még egy zoknit, még egy köpenyt, még egy pulcsit. Üvöltözés és szemrehányások helyett inkább hozok neki teát, és betakarom.


- ha kirepült a fészkemből, hogy sajátot rakjon, nem kényszerítem rá mindenben az akaratom, nem írom elő neki, kit és mikor hívhat meg magához, kit kínálhat meg vacsorával, mikor szállásolhatja el a barátait, hogyan mossa az ágyneműt, mennyit égesse a villanyt, mennyire fűtse a lakást. Meg fogom várni, hogy kikérje a véleményem, a segítségem. Ésszerű keretek között hagyni fogom, hogy saját butaságaiból tanuljon. Hiszen 18 (vagy akárhány) évig beleültettem mindent, úgy neveltem ahogy helyesnek tartottam, most neki kell megmutatni, hogyan hasznosítja ezeket a nagybetűs felnőttlétben.


- bízni fogok a szíve választásában. Nem áskálódom, nem teszek csípős megjegyzéseket kislányomnak, ha a párja - hízásra hajlamos, - túl sokat hívja az anyukáját, - dohányzik, - túl sok barátja van, - a lányom többször öleli meg mások előtt, mint kellene, - van egy folt a pólóján, -túl sokat eszik, - túl keveset eszik, - mosott este fogat?? - túl sok levegőt vesz el otthonunktól - stb.


Nem fogok hazudni, ha a gyerekem kérdez (CSAK ha kérdez), őszintén elmondom a szimpatikus vonások mellett a kételyeimet is. De ha megszakadok, akkor se fogom rákényszeríteni a véleményem. Okos szeretnék lenni, azt mondjuk lehetne, hogy úgy vezetem rá az igazságra, hogy úgy érezze, magától jött rá, hogy nem neki való ez a ficsúr? :-))


- következetesnek kell lennem, és amit egyik nap a legnagyobb meggyőződéssel hangoztattam, annak nem fogom másnap a teljes ellenkezőjét bizonygatni. (pl. nem kérdezem meg hatvanötször szakítás után a lányomtól, hogy nem fogja-e megbánni a döntését, és hát emlékezzen rá, mégiscsak milyen jó volt az az ex, akit együttlétük alatt a sárga földig hordtam le minden adandó alkalommal)





Hú de könnyű így okosnak lenni... de ha leírtam, muszáj lesz tartanom magam hozzá. Önálló, és okos gyermeket szeretnék, aki feltétel nélkül bízik az anyukájában, és aki mindig megnyugvást és vigasztalást talál nála. Egyet azért kifelejtettem. Ehhez az is kell, hogy az anyukája is kiegyensúlyozott és boldog legyen. Így tudom néha megérteni az én anyucimat.

Életem legemlékezetesebb szilvesztere, legmagasabb bőgésfaktorral. Pipa.
Újra egyedül a világban, új daily routine egyedül, ölelkezés nélkül ébredve, bkv-val zötyögve - nem baj, nem attól leszek (vagyok) összetörve.
Boldog új évet nekem. És Neki. Külön.