Ez sem vall rám, hogy holnapután indulok Londonba, és még csak most írtam meg a listámat arról, hogy miket kell vinnem... merthogy ilyen listás vagyok, tudtátok? :-)) Konkrét ruhadarabokat írok fel, hogy rózsaszín pöttyös bulis felső, nyújorkeres farmer, hegyesorrú cipő, balettcipő, venszcipő meg ilyenek. És aszerint pakolok be szépen módszeresen, nem ám mint maci a málnásnak! A cipőkkel vagyok a legnagyobb gondban, nagy helyet foglalnak, és még ott van a kedvenc hostjaim kívánságlistája is szalámistul-kolbászostul-vaníliáskarikástul meg túrórudistul... mindeközben ott van a 15 kilós súlylimit, muszáj beleférnem. Szóval csak most kezdek kapkodni, és mindent előkészíteni legalább gondolati szinten... de még most sem egészen hiszem, hogy két nap múlva ilyenkor már a Stansted Shuttle buszon fogok zötyögni a kisgörcshöz. De azt minden porcikámmal érzem, hogy jóóóó lesz!!

My mood...

And if you say this life aint good enough

I would give my world to lift you up

I could change my life to better suit your mood

Cause youre so smooth

Mostantól Fruttizunk

Ma esti HBM élmény drága Sz. barátnőm útmutatásával:

Megint éjszakai túra

Csak abban bízom, hogy ez a (f)élménytúra nem fog megszépülni az idő által, úgy mint a tavalyi, és tartani tudom az ilyet-soha-többé esküt. Pedig istenbiza nagyon vártam, és mosolygósan indultam nemsokkal éjfél előtt, énekeltünk, vidámkodtunk az ötfős csipetcsapattal... aztán amikor az éjszaka és a sűrűsötét erdő kellős közepén nagy hirtelenséggel mindenhol áthatolhatatlan köd vett minket körbe, akkor még úgy gondoltam, hogy ez biztos csak a fun része (Blairwitch is fun volt, nem? :-)). De aztán hideg, és nyirkos, és egyre fáradtabb... de tartottam magam, nemnyafog, belül úgyis előre örvendezik, hogy Bánkútra érve (kb 18 km hegymenet után) ügyesen fog egy buszt, ami visszaviszi a bázisra, Ribbonnal együtt. Aztán kiderül, hogy Bánkút az tulajdonképpen világvégi fantomtelepülés, és busz nem jár oda... úgy egyáltalán se. Választhatok: visszamegyek és újra megteszem ugyanazon útvonalon a 18 km-t, vagy megyek a nálam szívósabb csapattársakkal együtt és még 22-t menetelek... esetleg bokatörést/infarktust/epilepsziásrohamot/kómát színlelek, és akkor talán értemjön a mentés. Nem vagyok jó színész.
Ez volt a holtpont. Aztán ahogy elindultunk, és tudatosult, hogy semmiféle más lehetőségem nincs, megadtam magam, és mentem. És ahogy együtt áztunk (mert hajnaltól kezdve már soksok eső is boldogított minket), és lépegettünk, és a kialvatlanság-kimerültség jelei kezdtek megmutatkozni, egy lezárt viskó verandáján gurguláztunk a kacagástól, hisztérikusan vihogtunk azon, hogy Swipe gatyára vetkőzve melengeti a térgye kalácsát, hogy milyen szánalmasak vagyunk, meg aztán volt egy satnya gyanúnk is, hogy innen nincs más kiút. Akkor legalább élvezzük, ahogy lehet.
Robotüzemmódra váltottam, és vittek a lábaim még egy darabig mechanikus monotóniában, aztán nem bírták tovább... a bal térdem megint lerobbant, a térdszorító fájón dörzsölte a térdhajlatom, és a lefelé menet maga volt a pokol, de legalább a jobb bokám is bemondta az unalmast kisvártatva, így két nyomorék lábbal kellett megtennem az utolsó 12 km-t. Továbbra is ázva, néhol negyedórákra elállt az eső, ilyenkor ázott farönkökön ülve majszoltuk a szendvicseket mesekeksszel.
Azért amikor három vaddisznót láttunk szaladni szép libasorban tőlünk 15 méterre, majd fél perc múlva ugyanott egy rókarudi száguldott el, akkor megállt az idő egy picit... vagy amikor Tar-kő csúcsára a bicebóca +jel utolsónak érkezve, kikerekedett szemmel bámulta a szédítő panorámát, és a már ott álló barátai kaján vigyorral kérdezték: - Na, hogy tetszik?? - akkor még volt erőm kinyögni: - Ronda mint az bűn, f**ér hoztatok ide :-DD
A világ tetején éreztük magunkat.
De új értelmet nyertek az erőltetett menet, és a vánszorgás kifejezések is. Sokszor bekönnyezve a fájdalomtól, és szánalmasan vonszolva magam csak a célt látva valahol messze előttünk, erősen próbáltam szuggerálni a you-can-do-it érzést.
És megcsináltuk. Elázva, nyomorék módon, de megvolt... uszkve negyven kilométer. Lesz mit mesélni az unokáknak, bevállaltam ezt is. De a sohatöbbét azért tartom... már csak szegény térdem kedvéért is, aki még ma is panaszkodik a baromságom miatt...

Nemek harca - személyeskedés nélkül

Valójában teljesen érthetetlen, hogy egyáltalán léteznek boldog házasságok. Hogy érthetné meg egymást két lény, aki közül az egyik genetikus berögzülés okán szórná szét a magvait a röptében legyekbe is... a másikban ha megmozdul valami, vakon senkimástse, csak ő és nekem ugyan írhat bárki más társkeresőn, kacsingathat a buszmegállóban, füttyöghet és próbálkozhat, ugyan... hisz mind csak azt látjátok rajtam, hogy EGYVALAKI miatt boldogujjongok... tipli van, pink neonvillogással a homlokomon az "occupied" felirat, vakapád, husi??

Ugyanígy... mire gondol az az érzőlelkű, vicces, rajongó, túlszéphogyigazlegyen férfiú, akivel már-már szerelembe estek az első randin, látványosan jól érzitek egysmást, nevetés, kacagás, bókok, összenézések, véletlen érintések, végetnemérő izgalmas beszélgetések, nyúlós búcsúzkodás... szívdobogva csukod be az ajtót utána, és másnap is bizseregsz és zsibbadsz, és révedezel és vársz... meg vársz... és vársz. Aztán vegyül valami nemoké is a nagy eufóriába. Aztán az eufóriának nyomait sem találod a várakozásban, ellenben szétmarod a széparcod, elefánt költözik a mellkasodra, miértelme így a bárminek, miért, mit csinál, lehetséges hogy ő nem...?? Az nem lehet, nem ér rá, beomlott, ledőlt, felgyűlt, elveszett, biztos hogy csak ez lehet... de miért hagyja, hogy belepistuljak a női büszkeségbe, az érintések emlékébe, a tudatlanságba, a neszesemmibe...
Mert persze van ilyen is (fontos: hálistennek van amolyan is :-). És van az a nem is olyan kisszámú nőtábor, akinek jusztis ez kell, mert ez olyan izgi... mert lehet hogy csak 3 nap, vagy két hét múlva, de hívni fog - a pokoli két hét után pedig fellélegezhetünk, miután visszagyömöszöltük a helyére a torkunkból kiböffenő szívünket... hát mégis szeret (hah!).
Őszintén kíváncsi lennék, ez miért jó Nektek, erősnem. Egyszerű ösztönlények vagytok nemde? Jól megértitek egymást, vonzódsz hozzá, szórakoztató, izgalmas, egy igazi kincs... az ösztönöd mit diktál??? Ha azt, hogy másnap izzó sms-t írj neki, hogy fenntartsd benne az örömöt és az izgalmat azzal, hogy jelzed, neked is jó volt... akkor megérdemelsz egy olyan kincset. De mit várhatnánk tőled később, ha a kezdet is hullámvasutazás biztonsági öv nélkül?? És mégegyszer: mire gondoltok ilyenkor?
Egy biztos: a mélydepresszió-kicsattanóboldogság váltójáték nekem nem való. Ahogy az ilyen játszmákban vérprofi férfi sem.

Hát na... ilyeneken is gondolkozom, amálkapillanataimban :-D. Egyébként pedig biztosan tudom, hogy létezik olyan, akinek egész komoly sejtései vannak a nekemvalóságról...

Lomtalanítás

Megint csúnya összeesküvés áldozata lettem: ti. hazamegyek egy hónapban egyszer, láblógatást és henyélést várva... erre fel drága anyukám belecsöppentett az éves lomtalanításba. Nagyanyámnál. Garázs és pince évszázados kacatjait kellett volna szelektálni. Mama felügyelőtisztként tornyosult felettünk, és dirigált, és vizslatott, és gyanakodott. Hogytudniillik ki ne dobjunk olyasmit, amiből még nagy hasznot húzhatunk. Úgymint egy darab kartonlap, ami jó lesz arra, hogy nyáron a kertben az asztal alá helyezve megakadályozzuk, hogy a hangyák felmásszanak az asztalra (merthogy a hangyákról tudvalevő, a karton a keresztjük, képtelenek rámászni...), vaaaagy egy semmiresemjó villanyborotva, egy olajfoltos rongy (ki ne dobd, azzal törlöm szárazra a kocsit!!), vagy egy látszólag funkciótlan fadarab (deszka az mindig kell!), vagy egy szakadt melltartó (csak ki kell mosni, milyen jó is lesz az), kővé merevedett bőrtáskák (az ócskán eladhatjuk!), rozzant székek, zsákok és ládák és gyerekfürdőruhák... és bónuszként tanmese arról, hogy akik megélték a háborút, azok nem dobnak ki ész nélkül mindent, mert a legapróbb rozsdás szöget is értékelni kell. Így hát mire azt a néhány zsáknyi penészes-felismerhetetlen lomot (plusz jónéhány sutyi-értéket, amiről a felügyelőnőnk nem tudott :-)) kivonszoltam az utcára a kokszos keselyűk karmai közé, fejem búbjáig koszos voltam, prüszköltem a portól... ezek után szóba sem került, hogy esetleg a saját lomdzsungelünkhöz hozzányúljunk a pincében - majd jövőre.

Olyan kultúrélményben lubickolhattam végre szombaton, ami nagyon hiányzott már. Antikvitások régiségboltok és galériák hátán... A falk art fesztiválba csöppentem, és több más vigyorélménnyel együtt tökéletesen feltöltődtem tőlük. Ahol nem volt telecímkézve minden darab "Ne üljön rá", "Ne érjen hozzá" bilétákkal, ott perverz kéjjel simogattam a gyönyörűséges biedermeyer, bútorok karfáit, kárpitját, és próbáltam vizualizálni a (több)százéves történetüket, a szobákat, amikbe először helyezték el... aztán galériák képeinél időztem sokáig, elképzelve a jövőjüket, az én majdani álomotthonomban - néhol a mostani lakásom fala képezte az alapanyagot hozzá (viszonylag nagy fantázia szükségeltetett ehhez azért), máskor pedig annak háznak a falai, ahol majd kölkök is ugrándoznak...

Vasárnap pedig egy újabb tökély... lakótárssal a tavaszi napsütéstől meleg gangon kávézgattunk, nevetgéltünk, és éreztem hogy lassan de biztosan költözik vissza belém az élet :-)) A shoppingtúra ugyan nem hozta meg nekem az áhított sportcipőcsodát, de egy nyáriruhával, nyáripapuccsal, szexuálfelsővel és néhány bizsuval sikerült kiengesztelni magam... "mert én is nő vagyok!!" (huhú most vagyok csak az igazán :-)

Napi bölcsességek rovat

"Minden nő táskája női táska." /Lalosz Kollegosz/

Csernus: A NŐ

Sz. barátnőm javasolta, hogy olvassam el, bár nem fog sok újat mondani nekem. Aztán - és itt rögtön eszembe kellett jutnia Rhonda Byrne bestsellerének, mely szerint az univerzum figyel a gondolatainkra, és a vonzás törvénye alapján teljesülnek a vágyaink just like that - néhány napon belül e-mailen megkaptam K. barátnőmtől, és szabad munkaperceimben falom a sorokat. Nagyon üt a maga nyers és közönséges, ámde nagyon velős módján.
Küldöm mindenki aki szereti, vagyis akit szeretek, és aki nem mer, aki gyenge, aki elrontja, aki legjobb úton halad, aki nem gondolkodott eleget, aki gyereket akar valaha nevelni, akinek már van, aki nem nézett még úgy a szüleire, aki nem tudja, ez vagy az miért alakult úgy, akinek önértékelési problémái vannak, aki azt hiszi, ha lép, nem jön jobb, aki nem tudja mit jelent hitelesnek lenni.
Ahogy ajukával is beszéltük, és ahogy Sz. is mondta, valójában ezeket mind tudjuk, de sosem mondtuk ki, és vannak elvetemültek, akik ráadásul homokba is szeretik dugni a fejüket, nehogy valaki kimondja, hogy baj van (pfujj! :-). De embeeer, nehogy túl későn halld meg. Ezért jó, ezért szeretem a vulgáris odamondásokkal együtt is, mert pont ezért fog szíven ütni, és elgondolkodtatni. Jó esetben tettekre kényszeríteni.

És pont az panaszkodik, hogy nem vezetem rendesen a blogot, aki a legnaprakészebb belőlem, mert együtt dolgozunk, együtt ugrálunk, együtt kacagjuk fájósra magunkat a L'art pour L'art előadáson, utána meg vodkás bemelegítés közben, és együtt tudunk olyan bulikat kerekíteni magunknak, hogy még öt nappal később is vigyorgok, ha rágondolok. Ő tudja rólam, hogy most épp jól vagyok, megvan a jókedv és a szánsájn, meg kiszedi belőlem azt is, amit nem kéne, de még így is szeretem :-)