Kultúrósodás

Rájöttem, hol van elbaszarintva ez a kultúracsepegtetés az ifjú nemzedékbe prodzsekt, mert ezen ütköztettük az ütős érveinket otthon nem is olyan rég. Fülesnek el kellett magyaráznom, hogy miért is rossz ez így, és miért nem elég a rövidített kötelezőket olvasni, miért kell megismertetni azokkal is az olvasást, és igen, még Jókai terjengősségét is, akik eleve egyszerűen nem élvezik az olvasást. Hogy hol is itt a bibi. A sorrendnél keresném. Ott hogy például az irodalomoktatást elkezdik az ókori nagyoknál, az alfák alfájánál, Homérosz papánál, meg Vergiliusnál, meg Danténél. Mert menjünk csak sorjában, rend a lelke mindennek, nem ám rögtön durrbele olyat olvastok, amit fel is tudtok fogni, még csak az kéne!! Olvassátok ritmusra a hexametereket meg a jambikus pentametereket, te nagyonhülye, az nem két rövid egy hosszúúúú, tanuld már meg eccersmindenkorra, hát így sosem fogod élvezni az igazi művészetet!

Vagy nézzük például a Tüskevárat, a legszórakoztatóbb ifjúsági lányregényt. Nézd ezeket a csodás leírásokat, a nádast, a rekkenő hőséget meg az iszapot, meg a bölcs vénembert, hát mi az istent olvasnál nyolcévesen, ha nem ezt? Talán a Lassie-t? Vagy A két Lottit? Van abban iszap? Vagy politikai utalások és részletes korrajz, és metamorfózis, félszemű törökök, háború, vagy kozmikus magány? Naugyehogy. Tessék, itt egy Egri csillagok, meg egy Robinson Crusoe, oszd be nyárra. Minden fejezetről olvasónaplót kérek és irodalmi elemzést. Mér, azt gondoltad, hogy csak úgy ukkmukkfukkra elolvasod, te gyengeelméjű? Azt hitted erről szól az olvasás?!

Elszomorítasz.

Vagy amikor tízéves korodban az iskola kollektíve kibérel egy mozit, és mondjuk március idusán ünneplőben megnézetik veled az István a királyt. Vagy épp velem, hogy konkretizáljuk az esetet. Soha nem hallottam róla, rockopera, mi az? Az egész áltisi annyira fog emlékezni belőle, hogy lányok és fiúk színes gatyákban/szoknyákban és pólókban hajladoznak és futkároznak jobbra-balra a sötét hegyoldalban, közben mást sem tudnak, csak énekelni. Halálos unalmunkban végigviháncoljuk és röhögcséljük az egészet, fellélegezve jövünk ki erről a förmedvényről, amiben semmi vicces, semmi érdekes nem volt. És tudatosan vagy tudat alatt, de elhatározzuk, ebből sohatöbbet nem kérünk.

A szerencsésebbek, mint én, később (értsd: 10! évvel később), érettebb fejjel véletlenül belebotlanak egy dupla CD-be, István, a király címmel, és csakazértis alapon beteszik a lejátszóba. Aztán rájönnek, hogy te jó ég, ez zseniális!

A szerencsésebbek, mint én, akik már a Tüskevár előtt izgalmas, korukhoz illő könyvekbe is beletemetkeztek, és az Egri csillagjuk mellett szerepel legalább tíz hobbiból kölcsönzött nyári olvasmány is, azok nem gyűlölik meg kisiskolás korban az olvasást egészében.

De a mai gyerekeknek nincs sok szerencséjük, az internettel, a dvd-áradattal, az X-boxszal (meg azzal, hogy a Google kötelező olvasmány címszóra hetedikként Hannah Montanát emleget...). És főként az elbaltázott magyar irodalom tanrenddel.

Plusmarkot oktatásügyi miniszternek. :-)

Egy nehéz reggel

- Kedves nézőink, a forradalom kellős közepéről jelentkezünk! Itt van velünk a felkelés vezetője, Plus Mark. Szóljon néhány szót az eseményről!
- Nem bírok felkelni...

Kulcsszó

Főként mióta a dadusos műsort nézem, ahol a dadaszolgálatot hívják hogy megfegyelmezzék az ördögrossz kölyköket, nagyon sok tanulságot vonok le a jövőre vonatkozóan, és egyre több felismerés ér a szüleimet illetően. Nem túl kellemes felismerések persze. A műsor univerzális kulcsszava a tisztelet. Alapvető dolog, amit nem a felmenőimtől tanultam... nem tanította meg anyám, hogy milyen amikor a feleség tiszteli a férjét, és felnéz rá, és nem rajta tölti ki a máshonnan felszedett feszültségét, de ezt apámtól sem tanulhattam el, nem maradt adósa sosem. Engem sem tiszteltek meg következetes nevelési elvekkel, mindennapos volt a "mer azt mondtam", meg az "amíg az én kenyeremet...." típusú büntetésmagyarázat. Nem volt tiszteletben tartva az első (a második, harmadik...) szerelmem, az érzéseim, a hobbijaim, egyáltalán bármi, amiről anya úgy gondolta, rovására megy valaminek, amiről ő önkényesen úgy döntött, fontosabb mindennél. A buli, az olvasás, a filmek, a barátok, a zene, amik neki sosem jelentettek sokat. Lázadnom, veszekednem, sírnom és könyörögnöm kellett értük. Néha kemény feltételekhez kötve megkaphattam, néha csak azért kaptam vissza az éjjel takaró alatt zseblámpával olvasott kölcsönkönyvemet, hogy visszavigyem a tulajdonosának - anélkül, hogy az utolsó fejezeteket elolvashattam volna. Vagy akkor kaphattam vissza az útlevelemet, amivel másnap nyaralni mentem volna, ha előtte elvonatozok az egyetemre, és befizetem a kolidíjamat (amit már rábíztam a szobatársamra, de anyámnak ez nem volt elég megnyugtató - így megfosztott az útlevelemtől).
Kinőttem a kamasz lázadáskorból, de még most sem értek semmit. Fogalmazzunk úgy, őt nem értem, de ő még kevésbé ért engem, és azt, hogyan lettem az ő véréből ilyen amilyen. Ilyen más, mint ő (nagyon sok munkámba került, az biztos). Felnőttként is úgy beszélek (értsd: úgy kiabálok) vele, ahogy ő tette és teszi még ma is. Amikor elbúcsúzunk egy otthoni hétvége után, ezek miatt mindig elszorul a szívem, hogyan tudok ilyen hangnemben beszélni a saját anyukámmal, akit mindezek ellenére szeretek. De a tiszteletet hogyan várhatja el, ha nem mutatta meg nekem, és még most is kéretlenül felülbírálja és számon kéri a döntéseimet, és hogy a barátaimmal meg a párommal milyen szépen beszélek...