Megint éjszakai túra

Csak abban bízom, hogy ez a (f)élménytúra nem fog megszépülni az idő által, úgy mint a tavalyi, és tartani tudom az ilyet-soha-többé esküt. Pedig istenbiza nagyon vártam, és mosolygósan indultam nemsokkal éjfél előtt, énekeltünk, vidámkodtunk az ötfős csipetcsapattal... aztán amikor az éjszaka és a sűrűsötét erdő kellős közepén nagy hirtelenséggel mindenhol áthatolhatatlan köd vett minket körbe, akkor még úgy gondoltam, hogy ez biztos csak a fun része (Blairwitch is fun volt, nem? :-)). De aztán hideg, és nyirkos, és egyre fáradtabb... de tartottam magam, nemnyafog, belül úgyis előre örvendezik, hogy Bánkútra érve (kb 18 km hegymenet után) ügyesen fog egy buszt, ami visszaviszi a bázisra, Ribbonnal együtt. Aztán kiderül, hogy Bánkút az tulajdonképpen világvégi fantomtelepülés, és busz nem jár oda... úgy egyáltalán se. Választhatok: visszamegyek és újra megteszem ugyanazon útvonalon a 18 km-t, vagy megyek a nálam szívósabb csapattársakkal együtt és még 22-t menetelek... esetleg bokatörést/infarktust/epilepsziásrohamot/kómát színlelek, és akkor talán értemjön a mentés. Nem vagyok jó színész.
Ez volt a holtpont. Aztán ahogy elindultunk, és tudatosult, hogy semmiféle más lehetőségem nincs, megadtam magam, és mentem. És ahogy együtt áztunk (mert hajnaltól kezdve már soksok eső is boldogított minket), és lépegettünk, és a kialvatlanság-kimerültség jelei kezdtek megmutatkozni, egy lezárt viskó verandáján gurguláztunk a kacagástól, hisztérikusan vihogtunk azon, hogy Swipe gatyára vetkőzve melengeti a térgye kalácsát, hogy milyen szánalmasak vagyunk, meg aztán volt egy satnya gyanúnk is, hogy innen nincs más kiút. Akkor legalább élvezzük, ahogy lehet.
Robotüzemmódra váltottam, és vittek a lábaim még egy darabig mechanikus monotóniában, aztán nem bírták tovább... a bal térdem megint lerobbant, a térdszorító fájón dörzsölte a térdhajlatom, és a lefelé menet maga volt a pokol, de legalább a jobb bokám is bemondta az unalmast kisvártatva, így két nyomorék lábbal kellett megtennem az utolsó 12 km-t. Továbbra is ázva, néhol negyedórákra elállt az eső, ilyenkor ázott farönkökön ülve majszoltuk a szendvicseket mesekeksszel.
Azért amikor három vaddisznót láttunk szaladni szép libasorban tőlünk 15 méterre, majd fél perc múlva ugyanott egy rókarudi száguldott el, akkor megállt az idő egy picit... vagy amikor Tar-kő csúcsára a bicebóca +jel utolsónak érkezve, kikerekedett szemmel bámulta a szédítő panorámát, és a már ott álló barátai kaján vigyorral kérdezték: - Na, hogy tetszik?? - akkor még volt erőm kinyögni: - Ronda mint az bűn, f**ér hoztatok ide :-DD
A világ tetején éreztük magunkat.
De új értelmet nyertek az erőltetett menet, és a vánszorgás kifejezések is. Sokszor bekönnyezve a fájdalomtól, és szánalmasan vonszolva magam csak a célt látva valahol messze előttünk, erősen próbáltam szuggerálni a you-can-do-it érzést.
És megcsináltuk. Elázva, nyomorék módon, de megvolt... uszkve negyven kilométer. Lesz mit mesélni az unokáknak, bevállaltam ezt is. De a sohatöbbét azért tartom... már csak szegény térdem kedvéért is, aki még ma is panaszkodik a baromságom miatt...