Vajon azok a kapcsolatok, ahol rendszeresek a veszekedések és kibékülések, gyakorta brahiból belekötnek a párjukba, naponta összecsapnak alapvető különbözőségeik miatt, vagy épp azért mert mindketten ugyanolyan erős jellemek és kétdudás-effektusban szenvednek, szóval ezek hogyan tudnak működni? Nekik túl kevés a stressz a munkahelyen, ezért otthoni izgalmakra vágynak? Vagy túl sok a stressz, és nem tudnak belőle kilépni a bejárati ajtón való belépéssel egyidőben?
Lehetséges, hogy az első kapcsolatuk héja-nászként működött, és ezért úgy gondolják, ez a természetes. Én azt hiszem remekül megvagyok ilyen izgalmak nélkül. Mire van a magánélet, ha nem arra, hogy nyugodt hátteret biztosítson, és ha felhúztak az irodában, otthon meleg harmóniába csöppenjek, minden meló-őrültségről elfeledkezve?
Sajnos túl jól ismerem azt az érzést, amikor az iskolai stresszes nap után a hazatéréstől még jobban kell félni. Mert nem tudni, anyának ma jobb lesz-e a kedve, vagy újra azzal a szörnyű világfájdalmas szájbiggyesztéssel az arcán lép be az ajtón, amitől azonnal görcsbe rándul a gyomrunk hugival. Fog-e apához szólni, együtt fog-e vacsorázni a család, vagy apa megint száműzve lesz a pincébe a békés barkácsoláshoz és dugisörökhöz. Csend lesz-e, vagy megint üvöltenek majd egymással. Apa vajon tud-e olyat mondani, ami anyát nem dühíti fel. Anya vajon be akar-e vonni minket is a balhéba, hogy védjük meg őt, vagy elvonulhatunk csendben a szobámba a békés, mindent túlkiabáló magnómhoz.
Ezt soha többé. Vagy nyugalom vár otthon, vagy az az otthon nem otthon.