Reggeli jelentés

7:52-kor léptem ki az új házikónk bejárati ajtaján, és 8:09-kor szálltam le a buszról az irodánál. A két időpont között elköszöntem még egyszer a pasimtól az ablakon bekukucskálva, elbúcsúzkodtam a boldogságtól remegő és farokcsóválva hozzámtörleszkedő kutyától, végigbandukoltam a takaros kis házaktól és fáktól övezett utcán, egy beláthatatlan kanyarban egy másik nővel való majdnem-ütközés után kölcsönösen kinevettük egymást és magunkat, mélyeket szippantottam a levegőből, amiben nyoma sem volt csatornabűznek vagy kutyapisi illatnak, várakoztam kettő percet a megállóban, majd alighogy felszálltam a buszra, már szállhattam is le róla, összesen három (nem tíz) megállónyira kell összezárva lennem a potenciálisan kellemetlen testszagú emberekkel. Sőt még annyira sem, mert ahogy kisüt a nap, biciklire pattanok, és a 17 perces szintidőt letornázom 6 percre. Ezt nevezem minőségi fejlődésnek.