Péntek esti felpezsdülésként alakformálunk. Új fitnessterem, új arcok, új edzők. Az öltözőben nem tudom nem észrevenni a nagyhangú csajt, aki egyszál testhezálló fülbevalóban mos kezet, diskurál más lányokkal, és mindezt a legnagyobb természetességgel.
Bele is telik pár percbe, míg felismerem falatnyi biciklisgatyóban és sportmelltartóban immár az aerobic-teremben. Ó, szóval ő az edzőnéni.
Kezdjük is, belégzés-kilégzés, terpesz, össze, hajol, fel, kinyújt, oldalra, vissza, le, keresztbe, le, oldalra, hajol, ugrik, sarok-sarok, kirúg, lép, térd-térd, kinyújt, hajol, ennyi. Ez volt a bemelegítés, érzitek. Uszkve három-négy perc, követhetetlen csapongás.
Nade aztán. Sosemlátott pózokat veszünk fel, egyszerre kapkodom mindkét lábam féligülő helyzetben, közben súlyzót ütemre emelgetünk, új kislányok kitüntetett figyelmet kapnak. Ha nem bírják, rájuk van üvöltve, ha rosszul csinálják, megkapják a segítséget, és az egész terem figyelmét percekig. A neurotikus edzőnéni úgy tekergetteti meg a testünket, hogy eltörik a
derekam, és a szó szoros értelmében szenvedek az alakformálás egész időtartama alatt, míg végül a nyújtás is két perces gyorstalpalóban van lezavarva, én pedig nem kellemes fáradtsággal és fájó tagokkal távozom, és az erős gyanúval, hogy ezt az áááálatot nem szabadna beengedni fitnessterembe, képtelenség hogy ezt így tanították neki az aerobictudományi-egyetemen! Soha de soha többet.