Nagyváros-kór

Vidéki szemem nincs hozzászokva ahhoz az őrülethez, amit Pesten látok. Ezúttal szó szerint őrület. Úton-útfélen zavart tekintetű férfiakba, magukban motyogó, rosszabb esetben hangosan szitkozódó nőkbe botlom. Sok a furcsa, ijesztően megviselt és kényszeres, rángásos, megkattant városlakó, akiknek félek a közelébe menni is. Amikor pedig olyat hallok, hogy életerős, bulizós, huszonéves srác napokon belül összeomlik mentálisan, az még inkább dermesztő és letaglózó.
Belül sejtem, hogy ez részben nagyvárosi betegség. Mindenkinek meg kell találni azt a kapaszkodót, ami segít, hogy megőrizzük a méltóságunkat, józan eszünket ebben a stresszel teli forgatagban, a követhetetlen sebességű és összemosódó hétköznapokban, amikor kíméletlen egymásutánban érnek harsány és elemi erejű impulzusok.
Tudni kell kikapcsolni, ellazulni egy ilyen ideget próbáló nap után, a kilátástalannak tűnő jövőben is muszáj találni valamit, amiben hihetsz, ami értelmet ad, amiért érdemes... Ezért kell egy igazi kuckó, ahol jól érzed magad párral vagy anélkül, munka után. Egy forró fürdő gyertyával, egy (szigorúan egy) pohár vörösborral. Vagy egy kedvenc könyv, vagy sorozat teával és puha pokróccal, az olvasólámpa meleg fénye alatt. Vagy épp konditermi leugrálása, margitszigeti lefutkározása a feszültségnek, és lehetőség szerint minél gyakoribb kiszakadás innen erdőbe, hegyekbe, tópartra - el innen, mert hosszú távon nem egészséges itt, érzem.