Van az az embertípus, akitől feláll a szőr hátamon. Magamat is meglepem az idegbeteg (belső) reakcióimmal.
Szerencsére van egy ilyen mintapéldány az irodában. Nyegle kamasz szintjén maradt szegénykém, csukladozós goofy-röhögéssel kíséri minden megnyilvánulását.
Nem térhet be az irodába úgy, hogy ne legyen egy öblös mizu-ja, vagy valami "vicces" megjegyzése, amelyen fagyott vicsorral derülök. Tökélyre fejlesztettem a minden-erőmmel-a-monitorra-koncentrálok-mert-nagyon-fontoséssürgős-munkám-van arckifejezést, de minden igyekezet ellenére hallgatnom kell az üres fecsegését, blődségeit, közhelyeit, "játékos évődését", vagy épp sztorijait.
A legszebb az, amikor véletlenül munkaügyben keveredik az asztalomhoz, és a szájamba hajolva vitatja meg velem a problémát, három milliméterre az arcomtól nézi velem a képernyőt, én pedig egyre kevésbé tudom feltűnésmentesen elrántani tőle a fejemet az összes megerőszakolt intimszférámmal együtt. Ingerültté tesz, mindegyik bicska kinyílik a zsebemben, és émelygéshatáron vagyok.
Hogy még tovább domborítsam a személyiségrajzot, sokatmondó lehet, hogy ő az a próbaidős munkaerő, aki a karácsonyi bulin, vérszemet kapva a soksok ingyenpiától összeokádja az irodát, aki az ingyenkávén felbuzdulva napi 7-8szor feji meg az automatát (koffein-túladagolás veszély! - ezt már tudatosan figyeljük kolleginával), aki még mindig próbaidősként fél 9-re jár be 8 helyett. És aki az állásinterjún rendmániás, precíz személynek vallotta magát, és szegény gyanútlan főnököm elhitte - és a gond az, hogy ő nem lát rá úgy, mint mi. Így hát megbirkózhatok a következő istencsapással, minthogy mostanában az én környékemre költözik új kollega, és immár együtt járhatunk munkába nap mint nap...