Amikor még össze tudtunk gyűlni a Szimpla Kertben sokan. Amikor még nem távozott a barátaink fele a világ száz pontjára. Amikor minden távozót onnan búcsúztattunk, egyre fogyatkozva. Amikor az első érkező kapásból kikért egy nagy vízipipát, hogy szippantsunk almát közös pippantyúval. Amikor volt még vízipipa a Szimpla Kertben.

Azok mégiscsak szép nyári esték voltak, a rozzant székek között, a lampionok fényében.

Most az ittmaradtakat is nagyon nehéz összegereblyézni, vidékre mennek, hazamennek, fáradtak, máshova ígérkeztek, nincs kedvük.

Ezért valahol tartottam attól, hogy furcsa lesz így, kétszer kettesben a szimplában. És persze picit más is volt. Máshogy jó. Mert a négy az csak relatíve kevés - ha ilyen nagyszerű "alapanyagokkal" dolgozunk, semmi ok aggodalomra. Egy pillanat alatt elrepült három óra úgy, hogy észre sem vettük, csak meséltünk és boroztunk és nevettünk, és én úgy örültem, hogy ott vagyok, és hogy pont ott és pont ezekkel a külön-külön is olyan "igazi" emberekkel - pont volt az i-re, hogy a szakállas is beesett az utolsó harmadra. Ennél már csak egy jobb lehetett volna - ha van még vízipipa is. Akkor fényévekkel jobban ébredtem volna vasárnap, ha nem kínzatom a tüdőmet egész este sok cigivel a shisha helyett.