Álomanyuka*

Nyolc hónapos terhes vagyok. Mióta tudomást szereztem a dologról, először járok orvosnál. Belémhasít, hogy te jó ég, hiszen nyolc hónaposan illene nehézkesen mozogva, derékfájósan, dagadt bokával, de főleg tekintélyes pocakkal mászkálnom. Ehelyett lenézek, és azt látom, hogy nem nagyobb a hasam, mint mikor jó kiadós vasárnapi ebéddel tömöm meg. Tehát a szokásos szűk farmeromban és szűk trikóban vagyok, és alig valamicskét domborodom. Első sokk.
Az orvos megtapogat, rosszallóan és kétkedve néz...
- ... nyolc hónapos???
- Hát igen... - válaszolok szégyenkezve, alig hallhatóan.
- Rugdalni azért szokott, ugye? - mármint a gyerek, úgy érti. Persze, hogy úgy érti. Lázasan kutatok a szürkeállományban, hogy éreztem-e valaha mozgást ott bent. Beleizzadok a koncentrálásba, hogy legalább most érezzek valamit, mert asszem nyolc hónapig észre se vettem, hogy van bennem egy kiskölyök... és aztán jön valami furcsa mozgás hastájékról, valami még furcsább, bugyorgó hang kíséretében, és fellélegzem (ezek szerint eddig is csak az odafigyelés hiánya miatt nem mozgott a kis pupák :-)).
- Mozog, igenis mozog!! - győzelmi csatakiáltás.

Szép kilátások...

* a hangsúly az Álom szón van, ne feledjük