Tehetség témájában

Legutóbbi önanalízisből fakadó csúfos felismerésem: szeretnék mindig mindenben jó, sőt ha lehet a legjobb lenni. Ellenben ezt úgy próbálom meg elérni, hogy a kisujjamat sem mozdítom. Merthogy erősen bízom abban (sőt, hajlamos vagyok szentül hinni), hogy istenadta tehetségem van úgy nyelvérzékben mint fogalmazásban vagy fotózásban vagy játékban, és minden másban... és akkor jönnek a pofonok, hogy bármennyire is szép és ultra-artisztikus képeket csinálok az ügyes kis masinámmal, a nagy és profi gépek tudását sosem fogom tudni utolérni, még ha véletlenül lenne is érzékem és kellő kreativitásom a fényképezéshez (ami szintén elvétve jellemző). Böngészgetek fotóblogokon, és esz a sárga irigység a szívfájdítóan szép színek és fények, meg ötletes témák láttán.

Ugyanezen okból sírás kerülget, amikor okos, összefüggéseket gyorsan felismerő, több lépést előre átgondolni képes férfiember rávesz engem arra, hogy a.) amőbázzak b.) sakkozzak (!!) vele. Heveny agybénulás tör rám ilyenkor, mikor nagy szükség lenne arra a csenevész logikai készségre. Fosok attól, hogy bármit és bárhova lépek, azonnal átlátja kedves ellenfelem, hogy lövésem sincs (ja de, van, fejlövésem) a logikához mint olyan. Hiába vagyok tisztában azzal hogy bástyával ide, gyaloggal csak így, lópacival ügyes L-alakokban, és vigyázzak a királynőre de nagyon... nem látom át, pedig szuggerálom őket, agyalok, izzadok, majd végső kínomban előretolok egy gyalogot, hogy a következő pillanatban gyalázatosan le legyen ütve egy ügyesebb futó által. De folytatom, pedig egyre cefetebbül érzem magam, és gyűlölöm ha valamihez ennyire nem konyítok agyhiányból fakadólag. Ezért aztán fellélegzem, amikor ügyes lépegetésim eredményeképp repül a királyom is, sakkmatt, vége, köszönjük a szép játékot :-)))